Gonosz anyukák!

Rossz anyukája volt? Mert nekem igen! A leggonoszabb az egész világon! Míg a többi gyerek csokoládét majszolhatott reggelire, addig mi pirítós kenyeret és lágy tojást kaptunk.

Míg mások az iskolai szünetekben üdítőt ittak, vagy vásároltak édességet az iskolai büfében, nekünk otthonról vitt szendvicset kellett megennünk.

És-biztosan sejtik már-vacsorára sem ehettünk azt, amit más gyerekeknek megengedtek a szüleik.

Édesanyám mindig pontosan tudni akarta merre járunk. Tudni akarta azt is, kik a barátaink, és mit játszunk velük. Ha azt mondtuk, hogy szeretnénk elmenni egy órára, akkor ragaszkodott hozzá, hogy legkésőbb egy óra múlva valóban otthon legyünk. Néha repültünk hazafelé, minta fogságból szabadulnánk!

Anyunak volt bátorsága ahhoz is, hogy a gyermekmunka elleni törvényt megszegje: mosogattunk, ágyaztunk, porszívóztunk és még sok ehhez hasonló szörnyűséges dolgot is tettünk.

Lehet, hogy anyánk éjszakánként direkt virrasztott, hogy újabb és újabb feladatokon törje a fejét?

Anya ragaszkodott házzá, hogy mindig az igazat, csakis a színtiszta igazat mondjuk.

Amikor serdülők lettünk, szinte olvasott a gondolatainkban. Ez valóban nehéz időszak volt! Anya sosem engedte, hogy a barátaink-ha el akartak kérni bennünket-egyszerűen az utcán ácsorogjanak.

Oda kellett jönniük az ajtónkhoz, hogy láthassa őket! Míg mások 12-13 évesen elmehettek a barátaikkal, nekünk várnunk kellett, amíg betöltjük a tizenhatot.

Anya miatt sok olyan élményről maradtunk le, amit más gyerekek, fiatalok átéltek. Egyikünket sem kapták bolti lopáson vagy garázdaságon, egyikünk sem kötött ki ilyesmi miatt az őrszobán. Ezért egyedül anyánkat okolhatjuk!

Időközben elhagytuk már a szülői házat. Képzett, jóravaló, tisztességes felnőttekké váltunk, Isten útmutatása szerint éljük az életünket. Azon fáradozunk, hogy éppolyan „gonosz, aljas szülők” legyünk, amilyen édesanyánk volt. Vélhetően ez hiányzik a mai világból: kevesen vannak a „gonosz” anyukák!

Ha majd egy nap gyermekeim elég idősek lesznek, hogy megérthessék, mi motiválja a szülőket, akkor ezt mondom nekik:

„ Annyira szerettelek, hogy mindig tudni akartam, kivel és hová mész, és mikorra fogsz hazaérni.

Annyira szerettelek, hogy ragaszkodtam ahhoz, hogy a saját zsebpénzedből spórold össze a biciklid árát, pedig megengedhettük volna magunknak, hogy ajándékba megvegyük neked.

Annyira szerettelek, hogy szótlanul kivártam, míg magadtól jössz rá, hogy a legújabb „legjobb barátod” nem jellemes ember.

Annyira szerettelek, hogy az elcsent rágógumival visszaküldtelek a boltba. Az eladónak meg kellett mondanod: Ezt tegnap elloptam, és most szeretném kifizetni.

Annyira szerettelek, hogy kivártam a két óra hosszat, míg a szobádat kitakarítod- pedig én negyed óra alatt elvégezhettem volna.

Annyira szerettelek, hogy megengedtem neked, hogy láthasd haragomat, csalódásaimat, könnyeimet. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy szüleik nem tökéletesek.

Annyira szerettelek, hogy magadnak kellett tetted következményét elviselned, még akkor is, ha néha a büntetésbe az én szívem is majdnem „beleszakadt”.

És annyira szerettelek, hogy ha kellett, akkor is NEM-et mondtam, amikor tudtam, hogy haragudni fogsz rám érte.

Ezek voltak a legnehezebb harcaim. Örülök, hogy mégis kitartottam, mert ez által te nyertél igazán.

Ha majd egy nap gyermekeid elég idősek lesznek, hogy megérthessék, mi motiválja a szülőket, elmondhatod nekik, hogy…” Ismeretlen szerző

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

* A hozzászóláshoz el kell fogadnod az adatvédelmi tájékoztatónkat.

*

Elfogadom az adatvédelmi tájékoztatót!